top of page

Miért ne vigasztaljunk?

Updated: Apr 7

A szomorúság, a fájdalom, az elvesztett személy hiánya és a gyász egyéb negatív, nehéz érzései természetes velejárói minden veszteségnek. Azt szoktuk mondani, hogy a gyász normális és természetes reakció minden minket ért vesztségre. Azt is mondjuk a gyászról, hogy ellentmondásos érzések összessége, szóval egy-egy veszteség után általában egyszerre érzünk pozitív és negatív dolgokat, és ez is teljesen normális és természetes.

Ami nem természetes, hogy a negatív érzéseket rengeteg tabu és elfojtás kíséri. Kultúránk többnyire nem tud mit kezdeni a fájdalommal, amit egy haláleset, szakítás vagy más veszteség után érzünk. A minket körülvevő emberek reakciói a legtöbb esetben tovább rontják a helyzetet, mert arra ösztönöznek, hogy ne érezzük, amit érzünk, hogy pótoljuk a veszteséget, hogy foglaljuk el magunkat. Ezek mögött a reakciók mögött jó szándék húzódik: szeretnék a szenvedésünket lerövidíteni, a fájdalmunkat csökkenteni. A vigasztalás azonban többnyire nem segít.

Igazából bármi, amit vigasztalásképpen mondunk, csak ronthat a helyzeten. Néhány tipikus vigasztaló mondat, amelyek végső soron mind azt szolgálják, hogy ne legyünk szomorúak, tehát ne érezzük azt, amit érzünk:

  • Ne légy szomorú! (Ne sírj, szombaton veszünk egy másik kiskutyát!)

  • Pótold a hiányt! (Találsz magadnak másik párt, úgysem volt hozzád való.)

  • Gyászolj egyedül! (Szükséged van egy kis időre, hogy összeszedjed magad? Addig menj be nyugodtan a tanáriba.)

  • Az idő mindent megold. (Ne légy türelmetlen, csak egy kis időre van szükséged, majd elmúlik ez!)

  • Légy erős! (Most erősnek kell lenned az öcsédért!)

  • Foglald el magad!

Az is gyakran előfordul, hogy a környezetünk reakciói még nagyobb fájdalmat okoznak, habár együttérzéssel, vigasztalásul mondják őket. Ennek az az oka, hogy, hogy mások sincsenek igazán felkészülve arra, hogy hogyan segítsenek, ha veszteség ér minket.


Néhány tipikus példa:


Intellektuális együttérzés

“Tudom, milyen érzés.”

A hasonló veszteség ténye intellektuális fogalom. Más nem tudhatja, hogy nekünk milyen, mert minden kapcsolat egyedi. Még ugyanahhoz a személyhez is fűződhet teljesen más viszonyunk, mint pl. két testvér esetében a szülőhöz. Ez a vigasztalás a legtöbb esetben egyáltalán nem enyhíti a fájdalmat, sőt.


A fájdalmas érzések elutasítása

“Szedd össze magad!” “Uralkodj magadon!”

A társadalmunkban nem elfogadott a gyászos, fájdalmas, negatív érzések kifejezése.

Intellektualizálás

“Az élet megy tovább.”

“Milyen szép élete volt!”

“Találni fogsz valaki mást.”

Az értelmi megoldásokban hiszünk, különösen, ha gyászról van szó.

Nem akarnak meghallgatni

“Ne szomorkodj!”

Ne érezd, amit érzel, a negatív érzelmeknek se haszna, se értelme, gyorsan valami jobbat kell találni, valami vidám, pozitív érzést.

Nem akarnak a halálról beszélni

Sokszor magát a halál szót sem mondják ki.

A szakemberek tévedései

A gyászt sokszor összekeverik a depresszióval, mert sok tünete hasonlít a gyász tüneteihez, és gyógyszeresen kezelik.


***

A gyászolóknak leginkább arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, nem tanácsokra. A sikeres gyászfeldolgozás bizonyos mértékben az értő meghallgatástól függ. A gyász valódi feldolgozásához arra van szükség, hogy elismerjük és megéljük a valódi érzéseinket. Nem tudjuk és nem is kell magunkat megvédeni a negatív érzésektől. Ha el is kerüljük őket valamilyen módon, a testünkben elraktározódnak és később más utat keresnek a kifejeződésre. Ha nem félünk tőlük, és hagyjuk, hogy kifejeződhessenek, ha tisztába kerülünk azzal, hogy mit is érzünk valójában, és törekszünk arra, hogy az elveszített emberrel való kapcsolatunkat a maga teljességében lássuk, akkor a feldolgozás meg tud indulni, és visszakapjuk a szép emlékeinket, az örömre és a másokkal való kapcsolódásra való képességünket.

“Ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést, hogy életünkben ki jelenti számunkra a legtöbbet, gyakran azt tapasztaljuk, hogy azok az emberek, akik ahelyett, hogy tanácsokkal szolgálnak, megoldásokat vagy gyógymódokat kínálnak, inkább egyszerűen csak osztoznak a fájdalmunkban, és meleg, gyengéd kézzel érintik meg a sebeinket. Az a barát, aki képes velünk hallgatni a kétségbeesés vagy a zavarodottság pillanatában, aki képes velünk maradni a fájdalom és a gyász órájában, aki képes elviselni, hogy nem tudjuk, nem vagyunk képesek meggyógyítani, orvosolni a problémákat, és együtt néz szembe velünk tehetetlenségünk valóságával - ő az a barát, aki törődik velünk."

Henri Nouwen: Out of Solitude

Ha valóban vigasztalni szeretnénk, akkor egyszerűen csak hallgassunk meg: elemzés, ítélkezés, kritizálás és összehasonlítás nélkül, nyitott szívvel, csak legyünk a szeretteinkkel a fájdalmukban, még akkor is, ha nehéz, ha szeretnék valamit tenni, hogy kevésbé szenvedjenek. Ezekben a helyzetekben azzal tesszük a legjobbat, ha nem teszünk semmit, csak megtartó jelenlétként, együttérzően velük vagyunk.


(James és Friedman: Gyógyulás a gyászból c. könyve felhasználásával)

81 views0 comments

Recent Posts

See All
bottom of page