A szeretet nem más, mint a dolgoknak szentelt figyelmünk minősége. J.D. McClatchy
A Gyászfeldolgozás Módszer egyik nem várt hozadéka számomra az volt, hogy elkezdtem másképp figyelni az emberekre beszélgetés közben. A Módszer része, hogy ítélkezés és elemzés nélkül kell hallgatni a másikat akár fél órán keresztül anélkül, hogy megszólalnánk, a fejünk helyett a szívünkkel, egy füles szívként, ahogy a Gyógyulás a gyászból c. könyv szerzői fogalmaznak. Azt is mondják, hogy a gyógyulás néha éppen azon múlik, hogy van-e valaki, aki jól meg tud hallgatni minket: ítélkezés nélkül, anélkül, hogy vigasztalni próbálna vagy tanácsot adna, csak arra figyelve, hogy mi az az érzelmi igazság, amit mi ki akarunk fejezni.
Azt vettem észre, hogy nem csak a gyászfeldolgozó partnerekkel, hanem mindenkivel, akivel beszélgetésbe elegyedek ezt a fajta figyelmet kezdem gyakorolni. Megfigyeltem, hogy mennyire nehéz nem arra koncentrálni, hogy én mit gondolok arról, amit a másik mond, nekem milyen tapasztalataim vannak, vagyis nem a saját válaszomat fogalmazgatni már aközben, hogy a beszélgető partnerem a saját élményeiről mesél. Nehéz nem befejezni a másik mondatait, türelmesen kivárni, hogy mit szeretne mondani. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy ha a saját mondandómra koncentrálok, akkor a másikat kicsit elveszítem, akkor nem tudunk igazán mélyen kapcsolódni beszélgetés közben. Ha mindenki a saját gondolataiba, reflexióiba merül, akkor a végén mind a ketten magunkra maradunk.
Nem sokkal később belebotlottam egy cikkbe, amely The Art of Listening, avagy A hallgatás művészete címmel hosszasan és nagyon lebilincselően mutatja be Carl Rogers munkásságán keresztül, hogy az aktív hallgatásnak mekkora jelentősége van a személyközpontú terápiában és általában minden egyéb emberi kapcsolatban. “…a jó hallgatás - ami szükségszerűen magában foglalja a jó beszélgetést és a jó kérdezést - a kapcsolódás egyik legkönnyebben elérhető és legerőteljesebb formája.” - írja a cikk szerzője, M. Owen.
Aki rosszul figyel, azt kockáztatja, hogy körülötte lévő emberek úgy fogják érezni, hogy nem törődik velük igazán, vagy a törődése felületes, bizonytalan. Így az emberek óvakodni fognak megnyílni neki, tanácsot kérni tőle, vagy támaszkodni rá.
A jó hallgatás során ezzel szemben “a hallgató "nem passzívan befogadja a hozzá intézett szavakat. Aktívan próbálja megragadni a tényeket és az érzéseket abban, amit hall, és hallgatásával megpróbál segíteni a beszélőnek a saját problémáinak megoldásában.” A megfelelő hallgatás tehát a beszélő saját erőforrásait mozgósítja, amivel meg tudja oldani a nehézségeit, és nem kívülről próbál tanácsokkal segíteni, ezzel beleavatkozva a másik életébe.
A jó hallgatáshoz szükség van egy biztonságos térre, mivel csak egy elfogadó légkörben tud mindez megvalósulni: "olyan légkört kell teremtenünk, amely nem kritikus, nem értékelő és nem moralizáló". Fontos, hogy itt minden érzés megengedett és érvényes, legyen szó akár haragról, szégyenről vagy bármi más negatív érzésről. Minden érzésnek van létjogosultsága, mert minden érzés igaz. A gyászfeldolgozás során is igyekszünk megteremteni ezt a biztonságos teret, legyen szó egyéni vagy csoportos foglalkozásról.
Az aktív hallgató feladata tehát az, hogy egyszerűen csak ott legyen, és arra összpontosítson, hogy "együtt gondolkodjon az emberekkel, ahelyett, hogy helyettük vagy róluk gondolkodna". Ez az együttgondolkodás megköveteli a Rogers által "teljes jelentésnek" nevezett észlelést. Ez azt jelenti, hogy mind a mondanivaló tartalmát, mind pedig a "tartalom alapjául szolgáló érzést vagy attitűdöt" egyaránt érzékeljük.
A jó hallgatás számos módon gazdagítja az életünket. Carl Roges szerint "mások empatikus meghallgatása rendkívül gyógyító és felszabadító, mind a terápiában, mind más kapcsolatokban.” Ezen kívül azok az emberek, akik intenzíven tudnak hallgatni új dolgokat hozhatnak ki beszélgetőtársaikból. Az is előfordulhat, hogy egyenesen transzszerű állapotban találják magukat a beszélgetőtársak, amiben a kapcsolódás még mélyebb és még inspirálóbb lehet. Tapasztalataim szerint a gyászfeldolgozás során ez sokszor meg is történik.
Az, hogy mi meghallgatunk másokat a mindennapi életünkben viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy minket is meg fognak hallgatni. Sokszor órák, hetek, hónapok telnek el, hogy valaki ugyanilyen figyelemmel forduljon felénk, vagy észre sem veszi, hogy nem figyel ránk. Ez a fajta figyelem nem feltétlenül kölcsönös, de eldönthetjük, hogy mennyit vagyunk hajlandók figyelmünkből a másikra fordítani. Az is igaz, hogy ha csak az egyik fél képes erre a fajta odafordulásra az összekapcsolódás sem lesz olyan mély. Ettől függetlenül számunkra ez mindig egy érvényes cselekedet lesz, hiszen úgy bántunk a másikkal, ahogy szeretnénk, hogy ő velünk bánjon. Minden jó hallgatás 'fejlődési tapasztalatként' működik, ahogy Carl Rogers megfogalmazta.
“Ha igazán figyelünk, akkor kitágítjuk saját intelligenciánkat, érzelmi skálánkat, és érezzük, hogy a világ továbbra is nyitott számunkra. Az aktív hallgatás egyfajta jóság másokkal szemben, de - ahogy Rogers mindig is igyekezett világossá tenni - önmagunknak is ajándék.” - folytatja Owen.
“Hallgatás mint szeretet? Hallgatás mint spirituális gyakorlat? Az én saját életemben a hallgatás újfajta megközelítése javított azon, ahogyan másokhoz viszonyulok, és most már úgy gondolom, hogy a hallgatás nevetségesen alulértékelt. A jó hallgatás összetett, finom, szövevényes - ugyanakkor közel van, bennünk él, és minden nap dolgozhatunk rajta. Ellentétben az etika és a filozófia oly sok elvont gondolatával, a hallgatásunk napról napra csiszolható. Mint egy izom, edzhető. Mint egy intellektus, tesztelhető. Ugyanabban a pillanatban ösztönözheti mind a saját növekedésünket, mind mások fejlődését. Az agyunk más agyaktól tanul, és a jó hallgatás a legegyszerűbb módja annak, hogy egy fonalat húzzunk, egy csatornát nyissunk a kettő között.”
Úgy érzem, még csak az elején járok az aktív hallgatás elsajátításának, de az ebben rejlő lehetőségek nagyon inspirálnak, hogy kifejlesszem ezt az “izmot”, és egy igazán jó hallgató váljon belőlem.
Kommentare